Az én történetem x4

Miután túltettem magam a szerelmi bánaton, már annyiszor voltam depressziós, hogy úgy éreztem ez a természetes. Hogy én ilyen vagyok. Megnéztem egy szomorú filmet, vagy elolvastam egy könyvet, aztán sírtam, majd elnyelt a futóhomok. Még csak különösebb ok sem kellett, egyszerűen üresnek éreztem magam, képtelennek a boldogságra. Folyamatosan ettem, meghíztam és még most is súlyproblémáim vannak. Nyílván voltak pillanatok, amikor nevettem, vidám voltam, de ezek csupán PILLANATOK voltak, amik rendkívül gyorsan elillantak. Néha egész este zenét hallgattam, olvastam, vagy gépeztem, máskor 12 órákat aludtam. Vagdostam magam. Hiába éreztem késztetést, nem tudtam sírni, csak a filmektől és könyvektől. Minden barátomat ellöktem magamtól, úgy gondoltam nincs szükségem segítségre, mert nem tudtam, hogy beteg vagyok. Azt hittem, ez a személyiségemhez tartozik. Leszartam az iskolát, rászoktam a dohányzásra, és begyakoroltam a műmosolyt. Nem beszélgettem senkivel, vagy ha igen, csupa hazugságot mondtam azoknak, akik aggódtak értem. Állandóan max hangerőn bömböltettem a zenét. Úgy éreztem, senki nem ért meg, ezért mindenkivel bunkó voltam és goromba. Utáltam azt, aki a tükörből nézett vissza rám és rendszeresen hibáztattam magam mindenért. Régebben féltem a sötéttől, mert azt képzeltem, szörnyek rejtőznek benne, ám akkor már nem féltem. Még mindig hittem ezekben a szörnyekben, de már nem érdekelt, hogy elkapnak-e. Azt akartam, hogy bekebelezzen a sötétség. Az úttesten nem néztem körül, mikor átmentem. Sosem mondtam ki, mit gondolok. A szép emlékeim mintha nem is az enyémek lettem volna. Azt gondoltam, én már sosem élhetek normálisan, már sosem lehetek boldog.

Aztán elegem lett ebből. Az Öngyilkosok szobája c. film után elgondolkoztam. Nem akartam arra a Sorsra jutni, mint Dominik. Elhatároztam magam: kimászom a gödörből. Ugyan senki nem nyújtott nekem létrát, építettem magamnak egy lépcsőt.

Eleinte egyszerűnek tűnt. Abbahagytam a vagdosást, újra belekezdtem a hobbijaimba, és ismét beszélgettem az emberekkel, úgy igaziból.

De pár nap múlva visszaestem. Megvágtam magam, sírtam, és elzárkóztam a szobámba. Azt gondoltam, ennyi, megpróbáltam, nem sikerült.

Ám másodszor is átgondoltam a dolgot: mi értelme volt eddig bárminek, ha most küzdelem nélkül, egyszerűen feladom? Megint ráléptem a lépcső első fokára. "Nem. Én többet érek ennél. Igenis boldog leszek. Csak azért is!" Ha ezt kimondod hangosan, és igazán elhiszed, minden könnyebb lesz. Ne várj! Ahogy eldöntötted ezt, cselekedj!

Kihajítottam a pengéimet, elégettem minden rossz emlékemet, az összes fotót, levelet, papírt, és mindent, amitől rossz érzésem volt. Átrendeztem a szobámat, majd leültem tanulni. Meg akartam mutatni mindenkinek, mire vagyok képes.

Miután ezeket megtettem, sokkal jobban éreztem magam, mégsem úgy, ahogy azelőtt. Kész voltam a cselekvésre, csupán azt nem tudtam, mit tehetnék még? Tanácstalan voltam.

És ekkor a Világegyetem megsegített. Elém rakta a legjobb dolgokat, amikről álmodni sem mertem! Egy unókatestvért, aki szinte már a bátyám (mindig is szerettem volna egyet). Egy legjobb barátnőt, akinek bármit elmondhatok (előtte sosem számíthattam úgy igazán a barátaimra). Egy zenekart, aminek tagjai nem csak hihetetlen tehetséggel, de csodálnivaló személyiséggel rendelkeznek (kiskorom vágya, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljek kedvenceimmel). Már a lépcső közepén jártam, ők pedig kinyújtották nekem a kezüket, és kirántottak a stabil földre.

Bár a hegek még mindig díszitik csuklómat, nem szoktam le a cigiről és nem mondanám magam modell alkatnak, végre ki vagyok békülve önmagammal, a bal karom pedig arra emlékeztet, mennyire szerencsés vagyok a mostani életemmel.

Jól jegyezd meg, Drágám: ha komolyan eldöntöd, hogy igenis jól akarsz lenni, és elindulsz felfelé, meg fogsz kapni mindent, amire szükséged van a kijutáshoz!