Az én történetem x1
Legelőször azt hiszem 9-10 évesen estem depresszióba. Még azt sem tudtam, mi az a depresszió, de visszanézve biztosan azt éreztem. Akkoriban igen magányos voltam, a testvéremmel folyamatosan veszekedtem és egyetlen barátom sem volt. Illetve egyetlen egy: a kutyám. Még egy menhelyről hozták el a szüleim a születésem előtt egy héttel, valamilyen keverék kutya volt, igazán különleges színű bundával. Egyszerűen imádtam. Mindig vele voltam, hazaértem a suliból (amit mellesleg utáltam) és sötétedésig kint játszottam vele az udvaron, télen-nyáron, egészen addig, amíg anyukám be nem hívott a házba. Karácsonyra mindig vettem neki valamilyen ajándékot, bár teljesen feleslegesen, ugyanis a játékokkal nem törődött, a jutalomfalatokat pedig konzerves kaja helyett ette. Minden bánatomat neki mondtam el, és elképzeltem, hogy megérti.
Csak egy baj volt vele: folyton elszökött, és bár mindig hazatalált a szomszédok panaszkodtak macskaevő hajlamai miatt (egyiknek sem hagyta meg a farkát). Apukámnak kezdett ezzel betelni a pohár. Aztán egy délután egész családunk az ajtónk előtti betonlépcsőnél vártuk, hogy apukám kinyissa a zárat, kutyám pedig villámgyorsan elfutott mellettünk. Olyan közel, hogy nővéremet ellökte a lépcső irányába. Testvérem feje vérezni kezdett, apukámnak pedig ez volt az utolsó csepp.
Mikor egyszer értem jött az iskolába, meglepődtem a ritka pontosságán. Azon meg pláne, hogy hazafelé elvitt forrócsokizni.
Akkor mondta el. Elajándékozta a legjobb barátomat.
Először nem fogtam fel. Azt mondtam, jól tette. "Úgyis csak a baj volt vele." Mai napig bűntudatom van e mondat miatt.
Aztán hazamentünk. Ledobtam az emeleti szobámban a táskámat, és már rohantam is az udvarra. A kutyámhoz. Csak a kertben esett le, hogy már nem tudok vele játszani.
Utána évekig könyörögtem a szüleimnek, hogy látogassuk meg őt. Azt válaszolták, hogy nem lehet. Akkor azt hinné, hazahozzuk.
Még most sem tudom, hogy tényleg elajándékozták-e, vagy csak kegyes hazugság volt, és valami mást csináltak vele. A legjobb barátommal.
