A tökéletesség álcája

Van egy lány, egy osztálytársam. Még csak szeptember óta ismerem, de azóta csodáltam tökéletességét. Csodaszép arc, bomba alkat, csillogó haj, és ami a legfeltünőbb; mindig vidám. Mosolya letörölhetetlen volt, mióta először megláttam, kedvessége pedig túlszárnyal minden képzelt határt. 

Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és én minduntalan csodáltam őt ezek miatt.

Aztán egy nap vágásokat láttam a kezén. Ez a tökéletesség úgy tört össze egy szempillantás alatt, mint a földhöz vágott pohár. Aggódni kezdtem érte, miközben néztem, ahogyan senki más nem vesz észre semmit. Ugyanúgy mosolygott tovább, beszélgetett osztálytársainkkal, és másoknak fel sem tűnt, hogy a tőle megszokott ujjatlanokat, topokat hosszúujjúkra és pulcsikra cserélte. 

Mikor behívtam a lánymosdóba, hogy kérdőre vonjam, először azt hazudta, azok csak karmolások. Aztán megmutattam neki az alkaromon már alig látszó hegeket, és elmeséltem a történetemet. Hatalmasra nyíltak a szemei, miközben hallgatott, ám láttam rajta a megkönyebbülést. Nincs többé egyedül.

Nehezen vette rá magát, rá volt írva a belső vívódás, viszont ő is elmondta önkárosításának okát.

Egy fiú miatt tette. 

Tudom, nem kéne véleményt nyílvánítanom, hiszen mindenki máshogy fogja fel a dolgokat.

De most komolyan, Drágáim! Melyik másik nemből származó ér Nektek ennyit?! És most kérlek mondjátok az Ő nevét, mert nem ez a helyes válasz. Erre a kérdésre rögtön rá kéne vágnotok: SENKI!!!! Senki, még ha nem is szerelemről van szó, egyszerűen senki nem ér annyit, hogy Magatokat bántsátok!! 

Sokan estünk már viszonzatlan szerelembe, de az az ember semmit sem ér, ha nem becsül Titeket, Drágáim. Ti kincsek vagytok, igazi ritkaságok, úgyhogy ne hajoljatok meg olyan előtt, aki nem így kezel Titeket!